17. fejezet - "Na, csak azért!"

Sziasztok!

Bocsi a gigantikus késésért, de mostanában el vagyok havazva... ://
Jenny

- Timi, mit csinálsz most? - szóltam bele a telefonba.
- Jenny! Na mi van, mi történt? Miért rohantál el? Azonnal el kell mondanod mindent!
- Oké, ígérem, de nem találkozhatnánk a Yellow-ban? Személyesen jobb lenne.
- Jó, akkor tíz perc múlva ott találkozunk.
- Ne, nekem először ebédelnem kell.
- Ahh, akkor fél óra múlva! Húzzál bele! Szia!
- Timi?
- Mi az?
- Szólnál Pete-nek és Ivannak is?
- Persze! 29 perced van - csapta le a telefont. Röhögve ráztam a fejem, aztán kikísértem Richiet, aki ebéd helyett hazament. Búcsúzóul még váltottunk egy gyors csókot, és megbeszéltük, hogy huszonöt perc múlva találkozunk. Mosolyogva mentem be a konyhába, és ledobtam magam az egyik székre.
- Kedves fiúnak tűnik - jegyezte meg anyu.
- Öhm, szerintem is - motyogtam. - Mi lesz az ebéd?
- Ne akard elterelni a témát. Hány éves? Hol lakik?
- Anyu! Mondtam már, hogy a szomszédunk! Egyébként nem mindegy?
- Hmm. Lehet, hogy viszek át nekik a sütiből...
- Ne már!
- Dehogynem, biztosan ízleni fog nekik! Össze kell barátkozni a szomszédainkkal.
- Én már összebarátkoztam - mondtam, de tudtam, hogy hiába. Ha anyu egyszer a fejébe vesz valamit, akkor meg is csinálja. Hiába állati ciki, hiába vitatkoztam vele még húsz percet, nekiállt, hogy süssön még vagy hat tálcányi sütit.
 
 Richievel kézen fogva sétáltunk lefelé a dombon, találgatva, hogy vajon mit fognak szólni a többiek. Én leginkább Tiffany reakciójára lettem volna kíváncsi, de először csak Ivannak, Timinek és Pete-nek akartuk elmondani, nem hiányzott Türkiz-barbie nyivákolása.
 Az ajtó előtt megtorpantunk, váltottunk egy cinkos pillantást, aztán beléptünk. Széles mosollyal közeledtünk a boxunk felé, és Timi arcát figyeltük, aki szemben ült velünk. Eleinte nem vett minket észre, még mondott valamit Ivannak, de aztán az ajtó csapódására felkapta a fejét, és megakadt rajtunk a szeme, amikoris Richie épp úgy döntött, hogy egy kávézó kellős közepén akar megcsókolni. Hát... nem egészen így terveztem a “nagy leleplezést”... Timi döbbenten félbehagyta a beszédet, a szája tátva maradt, és pár pillanatig csak meredt ránk, mint akit megigéztek. De aztán robbant a bomba.
- Jennifer Brighton!!! Hogyan... Hogy merészeltétek ezt eltitkolni előlem? Mind a ketten itt sírtok a vállamon, szétaggódom magam miattatok, aztán... Mégis mit képzeltetek?! - üvöltötte, mire Pete és Ivan feje megjelent a háttámla fölött, a kávézó vendégei pedig mind elhallgattak, és nézték a műsort. Timi felpattant, és elindult felénk, mi meg földbe gyökerezett lábbal figyeltük a kirohanását.
- Magyarázatot követelek! Mióta tart ez az egész, he? - bökött Richie mellkasába, de mintha már kezdett volna megenyhülni. - Tudni akarom, mióta titkoljátok előlem!
 Az új pincér sietett ki a söntés mögül, és idegesen megállt Timi mellett.
- Kisasszony, kérem azonnal fejezze be! Ez egy kávézó!
- Nem - jelentette ki Timi, és folytatta volna tovább, de az ürge újra a szavába vágott.
- Követelem, hogy azonnal hagyja el a helyiséget!
- Nem érti? Azt mondtam, hogy nem.
- Haladéktalanul távozzon, vagy hívom a rendőrséget! Milyen viselkedés ez?
- Felháborodott. De ha így folytatja, talán még dühös is leszek! Mégis milyen törvény tiltja, hogy kiabáljak egy kávézóban?
- Úgy vélem, egyik sem - jegyezte meg csendesen Pete.
- Ez tűrhetetlen!
Timi már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Jakab, az örök pártfogónk szerencsére megérkezett.
- Hagyja csak, Jason. Még fiatalok. Ha tudná, mi mindent műveltek ebben a kávézóban, mióta itt dolgozom! Nélkülük igencsak egyhangúak lennének a napjaink... - mondta, mire a vendégek felnevettek. A pincér tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát, és a bajsza alatt mormogva otthagyott minket.
- Gyerekek, próbáljatok egy kicsit csendesebben veszekedni, rendben? - kérdezte kedvesen Jakab.
- Jó - füstölgött Timi, aztán karba tett kézzel leült. Ijedten Richiere néztem, de ő halálosan nyugodtnak tűnt, úgyhogy végül mi is beültünk a boxba.
- Srácok, én örülök nektek! - csapott Ivan Richie vállára. - Ezerszer jobb így,  mint amikor haragban voltatok!
 Richie vigyorogva összepacsizott Ivannal, aztán Pete-tel is. Én azonban valahogy nem tudtam felhőtlenül örülni. Aggódva kerestem Timi tekintetét, de ő makacsul a szalvétatartóra szegezte a szemét. Kezdtem pánikba esni, nem is hallottam, min röhögnek a fiúk, csak azon kattogott az agyam, Timi megbocsát-e valaha. Finoman megrúgtam a lábát az asztal alatt. Felemelte a fejét, a száját cinkos félmosolyra húzta, az arcába hulló vörös tincsek mögül pedig kacsintott egyet.
- Na, csak azért! - ráztam a fejem nevetve.
- Mit hittél? Ezer éve szurkolok nektek!
 Richie mosolyogva rám nézett, olyan “tudtamén” nézéssel, aztán megcsókolt, de Timi és Ivan egyszerre, egymás szavába vágva kezdett tiltakozni, hogy legalább ne “előttük faljuk egymást”.

16. fejezet - Imádlak, Anyu!

Kommenteket, kommenteket, kommenteket, kérek!
Köszi: Jen :D


- Mmm, upsz - hallottam Richie hangját, aztán eljutott a tudatomig a felborult pohár koppanása.
- Jaj, ne - mondtam, miközben elhúzódtam tőle. A pulton végigömlött a narancslé, és folyóként húzódott közöttünk. Felálltam, és néhány papírzsepivel eltüntettem a tócsát, kidobtam a kukába, majd megkérdeztem Richiet, hogy kér-e egy másikat.
- Nem köszönöm. Inkább valami mást kérnék... - jött közelebb hozzám. Felemelte a kezét és végigsimított vele az arcomon. Végigfutott rajtam a boldogság.
- Remélem, most már semmi nem jön közbe - mormogtam.
 Közelebb húzott magához, és már majdnem összeért a szánk, amikor az előszobában becsapódott az ajtó.
- Kicsim, itthon vagy?
 Gyorsan szétrebbentünk és megfordultam, hogy levegyek még egy poharat a polcról. Anyu egy pillanat múlva már bent is volt a konyhában.
- Ó, hát itt vagy...tok. - A szeme jobbról balra ugrált kettőnk között, mintha teniszmeccset nézne.
- Szia anyu! Ő itt Richie. Richie, ő az anyukám.
- Á, szóval te vagy Richie! Jenny már rengeteget mesélt rólad - nyújtott kezet Richienek. Te jó ég! Mint egy tárgyaláson...
- Örülök a találkozásnak - vigyorgott Richie.
- Hallom, motorcsónakozol. - Ha! Ezt megjegyezte! Bezzeg előtte azt sem tudta, ki az a Richie...
- Igen.
- Mióta?
- Négy éve tanultam meg az apukámtól, és két éve kaptam egy sajátot.
- Azért remélem, elég biztonságosan vezetsz! - rázta meg anyu - szerinte - viccesen a mutatóujját.
- Na jó, anyu, szerintem inkább felmegyünk a szobámba - szóltam közbe, mielőtt még a jogosítványát akarná látni... Megragadtam a chipses tálat, és elkezdtem húzni Richiet a lépcső felé.
- Rendben, menjetek csak, én addig összedobok valamit ebédre.
 Amikor bementünk a szobámba, gyorsan felkaptam néhány cuccot a földről meg az ágyról, és bevágtam a szekrénybe. Nem foglalkoztam Richie ironikus megjegyzésével, miszerint “ilyen gyönyörű rendet ő még nem látott”, inkább hasra feküdtem az ágyamon, és úgy tettem, mintha nem is lenne a szobában. Elővettem egy könyvet, találomra felnyitottam valahol, és olvasni kezdtem.
- Jaj már, Jenny, nem úgy gondoltam...
 A parketta megreccsent, ahogy közelebb jött, én meg elvigyorodtam, de gyorsan komoly arcot vágtam, amikor letérdelt mellém a földre. Lapoztam egyet.
- Tudod, hogy csak vicceltem... - óvatosan hátrahúzta a hajamat az arcomból, és közben végigsimított a vállamon. Beleremegtem az érintésébe.
- Igazán nem akartalak megbántani... - lassan kihúzta a kezem alól a könyvet, összecsukta, és lerakta maga mellé a földre. Továbbra is magam elé meredtem, de egyre nehezebben bírtam ki mosolygás nélkül. Végigsimított a nyakam bal oldalán a jobb kezével, az ujjai felkúsztak a fülem alatti mélyedésbe és a tenyerébe fogta az arcomat. Lassan maga felé fordította a fejemet, amíg a pillantása rabul nem ejtette az enyémet. Amikor kiolvasta a szememből az érzéseimet, az ajkán táncoló halvány mosoly kiszélesedett.
- Te kis csaló! - mondta, de nem engedte el az arcomat. Elmosolyodtam, a szívem hevesebben kezdett verni, amikor Richie közelebb hajolt. Kellemes borzongás futott végig a gerincemen, a szememet lehunytam, az ajkam elnyílt, belélegeztem az illatát... aztán megéreztem a száját az arcomon.
- Hé! - kiáltottam fel nevetve, a szemem kipattant és meglöktem a mellkasát. Elkapta a kezemet és magához szorította, mire elvesztettem az egyensúlyomat és előredőltem a párnámra. - Mit képzelsz? - kapálóztam, átgördülve a hátamra.
- Engedj el! - akartam mondani, de csiklandozni kezdte a hasamat, és a szavaim nevetésbe fúltak. - Az..azon..nal hagyd... abba! - mondtam levegő után kapkodva, miközben megpróbáltam lefogni a karját a szabad kezemmel, és újra hasra fordultam. Végre abbahagyta a csiklandozást, de helyette a párnámra tette a fejét, és a fülembe fújt. Megrázkódtam, és automatikusan odakaptam a kezemet, de aztán a nyakába csimpaszkodtam, és az ágyra rántottam.
- Megőrültél? - nevettem.
- Á, csak pont annyira vagyok őrült, mint általában - mondta, aztán végre megkaptam a jól megérdemelt csókomat.
- Gyerekek, kértek valamit inni? - hallottam anyu kopogását, és az ajtó nyikorgását. Rákvörös arccal húztam fel magam, és Richiet is ülő helyzetbe rángattam, míg aránylag illedelmesen ültünk az ágy szélén.
- Öhm, én köszönöm, de nem kérek - köhintett Richie.
- Köszi anyu, de most ittunk - mosolyogtam, de aztán kitört belőlem a vihogás. Anyu döbbent arcot vágott, a mellettem ülő ütődött pedig belekönyökölt a bordámba, de ettől csak még jobban nevetnem kellett. Anyu felvonta a szemöldökét.
- Hát jó. Akkor hagylak is benneteket - azzal vetett rám egy kérdő, de egyben rosszalló pillantást és kiment. De persze az ajtót nem csukta be maga után. Továbbra is rázkódtam a nevetéstől, ráborultam Richie vállára, az arcomat belefúrtam a nyakába, megpróbálva magamba fojtani, de kevés sikerrel.
- Min röhögsz ennyire? - kérdezte Richie.
- Fo-fogalm-mam sincs... - válaszoltam, aztán amikor képes voltam uralkodni magamon, folytattam. - Ezen az egész helyzeten. Anyu mindig hozza a formáját... Bár, ha belegondolok, ez inkább ciki, mint vicces.
- Ó, ne hidd, hogy az én szüleim jobbak! De elég ritkán vannak otthon. Anyu folyton az irodájában ül, apu meg mások fogait lesegeti...
- Uhh, én sose lennék fogorvos.
- Hát nekem sem ez az életcélom, de az apám erre akar rábeszélni. Mindig azzal jön, hogy ebből meg lehet élni, és hogy lyukas meg szabályozatlan fogak mindig lesznek, amíg a világ világ... De komolyan, minek csináljak olyat, amihez semmi kedvem? Már a gondolattól kiráz a hideg, hogy egész nap vadidegenek szájában kell turkálnom...
- De akkor mivel akarsz foglalkozni?
- Fogalmam sincs. És éppen ez a gond. Ha lenne egy határozott célom, akkor talán meg tudnám győzni, hogy hagyjon fel ezzel a hülyeséggel.
- Szerencsére az én szüleim hagynak egyedül dönteni. De ettől függetlenül teljesen megértelek.
- Te mi akarsz lenni?
- Nem tudom. Ezért is jelentkeztem a Brooksba, mert innen még bárhová mehetek...
- Akkor sorstársak vagyunk - vigyorodott el újra, mire nekem is mosolyognom kellett.
- És időnk, mint a tenger! Na, mit csináljunk? - ugrottam fel az ágyról, és becsuktam az ajtót.
- Nem is tudom... - dőlt hátra ásítva. - Talán aludjunk?
- Hah! Most vagy először a szobámban, és egyből aludni akarsz? Inkább mondd meg, hogy tetszik!
- Hát. Szép. És rendetlen.
 Hozzávágtam egy párnát.
- Naaa! Legalább őszinte voltam!
- Akkor inkább hazudj!
- Na jó. Öhm - öhm - köszörülte meg a torkát. - Olyan szupii, Jenny, el vagyok ragadtatva, olyan világos és tágas... - kezdett el hirtelen fejhangon visítani, mire felüvöltöttem, aztán a szám elé kaptam a kezem, végül pedig nevetve előrevetődtem, és befogtam a száját.
- Normális vagy? Majdnem szívrohamot kaptam!
- Mintha ezt már mondtad volna egyszer...
- Biztos azért, mert folyton ilyen hülyeségeket csinálsz!
- Valóban, drága nyuszifülem?
- Ááá, ne kezdd megint!
- Legjobb emlékeim szerint ezek a szavak is elhagyták már csodás ajkadat...
- Csodás ajkak? - vigyorodtam el.
- Milyen jelzővel illethetném hát, ha nem e szavakkal? - kérdezte Richie, aztán előrehajolt, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön azokkal a csodás ajkaimmal...

15. fejezet - Vallomások

Sziasztok!
Egy kicsit rövid lett, de remélem, tetszeni fog :))
Jenny


 Amikor elengedte a kezemet, felmentem a szobámba, de a lépcső tetején még visszanéztem. Richie leült az utolsó előtti lépcsőfokra, rákönyökölt a térdére, és az arcát a tenyerébe temette. Legszívesebben odafutottam volna hozzá, hogy átöleljem, de erőt vettem magamon.
 Hosszú  percekig folyattam magamra a forró vizet, még a hajamat is megmostam, csak hogy minél több időt tölthessek gondolkodással. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Richie lesmárolta Tiffanyt, tehát elvileg semmi keresnivalója itt. De mi van, ha tényleg van valamilyen magyarázat? Joga van hozzá, hogy elmondja amit akar. Na jó. Lemegyek, meghallgatom, aztán eldöntöm, hogy igaz-e.
 Kikaptam néhány törölközőt a szekrényből, majd hangtalanul lesétáltam a lépcsőfokokon. A törölközőket Richie felé dobtam, amik kinyíltak a levegőben, és halkan puffanva landoltak a hátán, miközben elsétáltam mellette. Meglepetten kapta fel a fejét és talpra ugrott. Aztán lehajolt, hogy felvegye a földről a leesett törölközőket. Bementem a konyhába, és kipakoltam a fekete pultra egy doboz narancslevet, két poharat, egy tálat és egy zacskó chipset.
 Richie követett, leült az egyik bárszékre és a haját kezdte dörzsölni. Leültem vele szemben, kitöltöttem a narancslevet, a chipset pedig beleburítottam a tálba. Egy húzással megittam, ami a poharamban volt, aztán lassan eszegetni kezdtem, arra várva, hogy végre elkezdje. A harmadik chips után elfogyott a türelmem.
- Most akkor mondod, vagy nem? Tudtommal égsz a vágytól, hogy magyarázkodhass. De ha tévedek,  felőlem el is mehetsz!
- Égek is. Csak próbálom összeszedni a gondolataimat.
 Felvontam a szemöldökömet.
- Na jó, oké. Ott kezdem, hogy elfutottál. Vártam egy kicsit, hogy lenyugodjak, aztán bementem a Yellowba, mintha semmiről sem tudnék. Leültem Ivan és Pete mellé, rendeltem egy csomó kis croissantot, amiket Ivan folyton el akart lopni, úgyhogy leraktam magam mellé a padra, de Ivan átvetődött az asztalon, majdnem felburítva az egészet, szóval a kávézó már megint rajtunk röhögött. Komolyan, mi már nem csak törzsvendégek, hanem udvaribolondok is vagyunk... De ez mindegy is.
 Szóval, mi elvoltunk, aztán jött Tiffany és kényeskedve bámulta az összetrancsírozott kaját, és arról papolt, hogy ez milyen gusztustalan. Annyira szánalmas! Csörgeti a karkötőit, a nyakamba liheg, és mindenbe, de mindenbe beleszól, meg visítozik, hogy tönkremegy a körme vagy éppen a sminkje... Egyre inkább elegem van belőle, egyszerűen egy elkényeztetett Barbie baba, Jenny, hidd el, hogy nekem semmi közöm hozzá! Te sem gondolhatod komolyan, hogy képes lennék járni vele! Mi vonzana benne? Az a hat kiló vakolat, amit az arcára ken? Az idegesítő vihogása? Vagy a fejhangú visongása, amikor valami vicces dolgot csinálunk? Nekem nem kell egy ilyen cicababa! Úgy nézek én ki, mint aki az üresfejű libákra bukik? Nincs benne semmi, ami nekem kell!
 Nekem az tetszik, aki kedves és figyelmes, egyszerre laza és komoly, benne van minden buliban, nem zavarja, ha koszos lesz vagy elázik, nevet a baromságainkon, akinek nem a divat és a sminkje a legnagyobb problémája, nem jár műkörmöshöz, a haját kiengedi, jól érzi magát sortban és pólóban, imádja a kutyáját, órákig játszik vele, mindennap elviszi sétálni és egyedül gondoskodik róla... Aki tudja értékelni a csendet, nem locsog egyfolytában, meghallgatja a másikat és nem csak a saját hangját akarja hallatni, aki egyedi és szeretnivaló, aki néha kissé makacs, de beismeri a tévedését... az az ember, aki itt ül velem szemben.
 Miközben beszélt, egyre közelebb hajolt hozzám, és a szavak egyre gyorsabban buktak ki belőle. Egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában és indult vándorútra az arcomon. A meghatottságtól szóhoz sem jutottam. Soha nem hittem volna, hogy valaha kapok ilyen vallomást... Hogyan tudnék ezek után kételkedni egyetlen szavában is? Újabb könnyek jelentek meg a szememben, elhomályosítva a látásomat, de továbbra is Richie arcát néztem, a komoly, kifejező szemét, ami mindent elárult, beleláttam a lelkébe... Richie felemelte a kezét és végigsimított vele a bőrömön.
- Most már elhiszed, amit mondok? Most már elhiszed, hogy téged szeretlek?
- De akkor miért csókoltad meg? - kérdeztem remegő hangon.
- Nem én csókoltam meg őt, hanem ő engem. Olyan meglepetésszerű volt, hogy először fel sem fogtam, mi történik...
- Elhiszem - mondtam.
 Azzal áthidaltam azt a kis távolságot is, ami köztünk volt.

14. fejezet - Viharok

Sziasztok!
Hosszú-hosszú idő után végre elkészültem ezzel a résszel is ;)
Öt komment után következő!
Jenny


 Sarkon fordultam, egy pillanatra Timi értetlen arcába néztem, aztán el akartam futni, de Timi megragadta a karom.
- Mi az? Mi történt?
- Semmi komoly! - zokogtam, aztán kiszabadítottam a karomat, és rohanni kezdtem, meg sem hallva Timi kiabálását. Hogy tehette ezt? Hát csak megjátszotta magát? Kihasznált? Én meg bedőltem neki... A könnyektől semmit sem láttam, csak futottam előre, vakon, a fájdalom elől menekülve. Hiszen még csak most került a helyére minden! Hogy fordulhat ki a sarkából az életem egyetlen pillanat alatt? Még csak most jött rendbe, egyből tönkre kell hogy menjen?
 Az ég dördült egyet, és leestek az első esőcseppek. Az aszfalton sötét foltok jelentek meg, egyre csak szaporodva, a ruhám kezdett átnedvesedni, de nem törődtem vele, nem érdekelt semmi más, csak hogy minél messzebb kerüljek Richietől. Alig kaptam levegőt, a mellkasom majd’ kiszakadt a helyéből, a szívem pedig újra és újra összerándult, amikor felidéztem a képet, ahogy Tiffany...
 Csak futottam és futottam; a házak lassan eltűntek mellőllem, csak a csapkodó szél és a zuhogó eső kísért továbbra is. Kiértem a tengerpartra, ahol a sötét hullámok dühösen háborogtak, tajtékozva nyaldosták a homokot, mintha rám akarnák vetni magukat.
 Megpróbáltam kizárni a fejemből az érzelmeket, amik a lelkemben tomboltak. Az izmaimra koncentráltam, ahogy megfeszültek majd elernyedtek, rugalmasan és fáradtság nélkül. Éreztem az erőt a lábaimban, ami vitt előre, a szívem gyors dobogását és ahogy a levegő a tüdőmbe áramlott...

 Beértem az erdőbe, egy darabig egyenesen haladtam, aztán élesen balra kanyarodtam és ráfordultam egy vékony ösvényre. A cipőm beleragadt a sárba, minden erőmet össze kellett szednem, hogy tartsam a tempót, de hamarosan fáradni kezdtem. Letértem az ösvényről, be a fák közé, ahol legalább a falevelek befedték a sarat. Itt viszont az ágak és a bokrok zavartak, beleakdtak a pólómba, végigkaristolták a bőrömet, és minduntalan hasra akartam vágódni. Egyszer sikerült is, leroskadtam a földre és ott is maradtam. Hangosan kapkodtam a levegőt, a fejemet hátrahajtva lihegtem, az eső az arcomba hullott a fák leveleiről, elmosva a könnyeimet. Villámlott, majd egy másodperc múlva dördült az ég. Basszus! A villám valahol nem messze csapott le, én meg felpattantam és újra rohanni kezdtem, most már attól félve, hogy rám zuhan egy ág...
 A vihar nem akart elcsitulni, egyre gyakrabban villámlott, én pedig a kiutat kerestem az erdőből, hullafáradtan tévelyegtem összevissza, de a pánik és az adrenalin hajtott előre. Fogalmam sem volt, hol vagyok, csak ki akartam jutni innen. Végre valami világosság kezdett derengeni előttem, úgyhogy az utolsó erőmmel arra mentem. Találtam egy utat, ami egyre keskenyedett, ahogy kifelé haladt az erdőből, és hirtelen elöntött a déja vu. Mintha már jártam volna ezen a helyen... Aztán beugrott. Hiszen itt van a kis sziget, amit még Richie mutatott nekem! Pár perc múlva kirontottam a partra, majd összeroskadtam. Egész testemben remegtem, egyszerre rázott a jeges hideg, a fáradtság és a zokogás. Sírtam, mert elárultak, sírtam, mert kihasználtak, sírtam, mert ilyen nagyot még senkiben sem csalódtam, sírtam, mert féltem, sírtam, mert eltévedtem... és sírtam, mert az életem újra apró szilánkokra törött.
 A lábamat felhúztam a mellkasomhoz, aztán átkulcsoltam a kezemmel a térdemet. Majd’ megfagytam, a farmerom és a pólóm a bőrömhöz tapadt, a cipőm tocsogott a víztől, a hajam pedig vizesen lógott a hátamra. A homlokomat a térdemre hajtottam és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Richie... Miért tette ezt? Miért vert át? Vagy ezt egész egyszerűen megcsalásnak kéne neveznem? De hiszen nem jártunk egy hete sem! Eszembe jutott az első csókunk, fent a felhők között, abban az apró kosárban... Mindössze három napja történt. Hát nem jelentett neki semmit? De akkor miért csinálta? Csak egy trófea vagyok neki, egy díj, amit felakaszthat a szobája falára? Csak egy nyeremény, amivel eldicsekedhet a barátainak?
 De olyan őszintének tűnt... A csókjai, az ölelése, a mosolya... Ahogy rám nézett, a tekintete, amikor meglátott, vagy ha valami hülyeséget csináltam... Ahogy tegnap szörföztünk, ahogy ma reggel, félmeztelenül, kócosan üdvözölt az ajtóban, alig állva a lábán... Nem lehet, hogy hazudott! Ennyire jó színész volna?
 Nem akartam elhinni, de a bizonyítékot a saját szememmel láttam, nem tagadhattam le azt, ami történt. Az eső lassan elállt, a zivatar továbbvonult, de a lelkemben továbbra is vihar tombolt. A nap kikandikált a felhők mögül, körbevett, mintha meg szeretne vigasztalni, mire én rettenetes dühbe gurultam. Felpattantam, megpróbálva lerázni magamról a napsugarakat.
- Engem te csak ne vigasztalj! Lehet, hogy a te felhőid elmentek, de az enyéim még itt vannak! Mert visszajöttek! És mindig vissza is fognak!
 Elhallgattam. Nekem miért nem sikerül legyőznöm őket?
- Jenny! - a szél egy hangot hozott a távolból. Mintha Richié lenne az... Biztosan megőrültem. Az előbb még a Nappal ordibáltam, most meg hangokat hallok. Mi lesz ebből?
- Jenny? Itt vagy? Hahó! - A hang egyre erősödött. - Van itt valaki?
 A nád suhogott, aztán Richiet már közvetlen közelről hallottam.
- Jenny! Hála az égnek. Nem esett bajod?
 Hogy nem esett-e bajom? Ugyan, csak belülről szakítottad szét a mellkasom...
- A barátnődet hol hagytad? - kérdeztem keserűen.
-  Nem sokkal a Yellow előtt.. amikor a kutyája miatt elfutott. És már elég régóta keresem ahhoz, hogy megtaláljam!
- Mégis mit képzelsz magadról? Eljátszod nekem a hős Rómeót, majd smárolsz egy kicsit Barbie-val, aztán meg van képed idejönni? Egyáltalán minek jöttél ide? Még nem járt le a stopper? Méred, hogy mennyi ideig tudsz hülyíteni egy csajt, mielőtt lebuknál? Gondolom, túl rövid volt ez a pár nap az előző hódításodhoz képest, így meg akarod hosszabítani egy kicsit. Sebaj, én csak egy rongy vagyok dobj is félre, mihelyst megjelenik a színen Tiffany! Eltűröm ám, nem kerül semmibe, nem fáj, tényleg! Remélem, azért a célod elérted... Legalább most már tudom, miért nem akartad elmondani a többieknek...  
 Újra folyni kezdtem a könnyeim, a lendületem elveszett. Richie eleinte megbántottan meredt rám, de aztán a sértettség átváltozott fájdalommá.
- Jenny, én... Félreérted. Nem úgy volt, ahogy gondolod, nem...
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Most jön a “nem az volt aminek látszott” duma, mi? De ez mégis mi volt, ha nem egy csók? A saját szememmel láttam! Ne akard nekem bemesélni, hogy Ivant láttam!
- Ki mondta, hogy Ivan volt az? Én csak annyit akarok mondani...
- Nem. Ér - de - kel! Hallod? Fogd már fel! Végeztünk! Nem fogok...
- Csak hallgass meg! Tiffany...
- Tök mindegy, mivel magyarázod! Megcsókoltad és kész. Ennyi!
 Lendületesen megráztam a fejem, mire a hajamból víz záporozott a már amúgy is csurom vizes pólójára. Nagy léptekkel elhúztam mellette, és kitértem az utánam nyúló keze elől.
- Jenny! Ne menj már el! Ezt meg kell beszélnünk! Nem lehet így vége, egyszerűen nem... - a hangja elcsuklott, de én csak meneteltem tovább, ő pedig utánam.
- Figyelj rám! Ez az egész... Nem akartam. Nem én...
- Akkor ki? A nem létező ikertestvéred?
- Nem! Én simán csak bementem a Yellowba, aztán...
- Mese, mese, mese! Tudod, kit érdekel!
- Maradj már csendben egy percre! Éppen azt akarom elmondani...
 Teljesítettem a kérését. Befogtam a számat, de egyúttal a fülemet is. Tisztában voltam vele, hogy gyerekesen viselkedek, de vissza akartam vágni. Csak tompa  zúgást hallottam, ahogyan beszélt, de az egyre hangosodott, úgyhogy gyanítottam, elkezdett kiabálni. Már-már elnevettem magam, eléggé kárörvendően, de hirtelen eltűnt a fülemről a kezem, elvesztettem az egyensúlyomat és betört az agyamba Richie dobhártyaszaggató ordítása.
-...GYELJ RÁM!!
 Hátraestem, nekiütköztem a mellkasának mire ő is megtántorodott, majd mind a ketten elterültünk a földön. Richie fájdalmasan felnyögött alattam, de még mindig a csuklómat szorongatta, úgyhogy hiába próbálkoztam, nem sikerült felhúznom magam ülő helyzetbe.
- Engedj el!
- Nem, ameddig meg nem hallgatsz.
 Elkezdtem rángatni a kezem, majd csavargatni, de semmit nem használt. Egyre hevesebben vergődtem, míg végül sikerült félig-meddig hasra fordulnom. Elég kényelmetlen volt, a bal kezem beszorult a rekeszizmom alá, belém szorítva a levegőt, a jobb pedig hátracsavarodott a hátam mögé. Szemben találtam magam Richievel, és gyorsan felrántottam a fejemet, hogy minél távolabb legyek tőle, ám ő elmosolyodott és lecsapott az ajkaimra. Erre nem számítottam, tiltakozni sem volt időm, így automatikusan viszonoztam a csókját. Elfelejtettem, hogy miért vagyok rá dühös, sőt azt is, hogy egyáltalán dühös vagyok rá, de amikor elengedte a kezem, hogy a hajamba túrjon, azonnal eszembe jutott. Oldalra gördültem, aztán felpattantam.
- Normális vagy? Mindjárt elhányom magam! - Szédületes, hogy ma már másodszorra mondtam ugyanezt. Kár, hogy a hangulatom cseppet sem volt ugyanolyan. - Mégis hogy képelted ezt? Megcsókolsz engem, aztán egy kicsit Tiffanyt, majd megint engem? Kár, hogy Timit még nem smároltad le! Vagy rosszul tudom?
- Állítsd már le magad, kérlek szépen. Ha csak egyetlen egy percre rám figyelnél, el tudnám mondani, mi történt igazából. Bementem a Yellowba, leültem a többiekhez és próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de ez elég nehéz volt, mivel csak rajtad járt az agyam. Aztán bejött Tiffany, és...
 Miközben beszélt, magamban számoltam, és amikor elértem a hatvanhoz, sarkon fordultam és becsörtettem a fák közé.
- Most mit csinálsz?! - kiáltott utánam.
- Rád figyeltem egy percig. Ez letelt.
- Ez nem volt egy perc!
- Gyorsan számolok.
- Attól még nem telnek gyorsabban a másodpercek!
- Szerinted érdekel?
- Mondjuk, igen! Ugyanis tudtommal halálra vagy sértődve! De milyen jogon nem hallgatsz meg? Honnan tudod, hogy nem az igazat fogom mondani?
 Nem válaszoltam.
- A francba már! Egyszerűen nem hiszem el. Mit tettem már megint? Miért...? - Úgy tűnt, már csak saját magának beszél. Némán vágtunk át az erdőn, majd a városon, ameddig haza nem értünk. Felmentem a lépcsőn, de jött utánam, a léptei minden lépcsőfokon nagyot dobbantak. Elővettem a kulcsomat.
- Figyelj, Jenny! Miért csinálod ezt? Miért akarsz még több félreértést és vitát? Még nem volt elég?
 Bedugtam a kulcsot a zárba.
- Jó, oké. Én már milliárdszor megpróbáltam elmondani, hogy ami a kávézóban történt, az nem azt jelenti...
- Te figyelj rám most. Fejezd be ezt a szánalmas próbálkozást, mert nem érsz el vele semmit.
 Kinyitottam az ajtót és beléptem a házba, Richie azonban elkapta az ajtót.
- Kérlek Jen. Csak engedj be, és elmagyarázok mindent.
 Belenéztem a szemébe, dühösen, hátha végre felfogja, elegem van belőle, de ahogy hosszú pillanatokig összekapcsolódott a tekintetünk, a dühöm lassan olvadni kezdett. Szomorúan nézett rám, őszintén, tele elkeseredettséggel. Felsóhajtottam. Elengedtem a kilincset és bementem a házba. Megkönnyebbülten sóhajtott.
- Csak szolgáld ki magad. Én elmegyek fürdeni - vetettem oda, és elindultam felfelé a lépcsőn.
- Ne csináld már! - ragadta meg a karom. - Mit akarsz, mit tegyek?
- Mondjuk, engedd el a kezemet. Szeretnék letusolni mielőtt megfázok. Méghozzá egyedül, ha megoldható. A konyha ott van balra - néztem a szemébe újra.
 Mély levegőt vett, majd kifújta.
- Rendben. Itt megvárlak.

13. fejezet - Meglepetés... vagy mégsem?

 Izgatottan nyomtam a csengőt Richiék kapuján, mire egy álmos arc jelent meg az ajtóban.

- Hát te? - dünnyögte, miközben kitárta az ajtót, és behátrált az előszobába.

 Úgy nézett ki mint egy alvajáró. Ott állt egy szál alsógatyában, a haja összevissza, kócosan meredezett, alig bírta nyitvatartani a szemét, az arca pedig még gyűrött volt a párnájától. - Hány óra van? - kérdezte ásítva.

- Fél tíz. Nem gondolod, hogy már ideje lenne felébredni?

- Ümm, nem. Te miért jöttél ilyen korán? És hogyhogy ide?

- Miért-miért... Nem emlékszel? Ma mondjuk meg a többieknek, hogy kibékültünk!

- Aha... Tényleg. - Elindult a ház belseje felé, én pedig követtem, hogy megpróbáljam ”Éber” - üzemmódba kapcsolni.

- Ennyi?

- Bocs, de eltart egy ideig, amíg felébredek. Nem aludhatnék még egy kicsit? - kérdezte, miközben belépett egy szobába, ami minden bizonnyal a sajátja volt, és lazán arébb dobta a takaróját.

- Nem.

- Oké, akkor várj meg itt.

 Elment valahová, én meg addig szemügyre vettem a szobáját. Egyszerű, fehér falak, parketta, egy sötétkék szőnyeg, középen az ablakok alatt egy nagy franciaágy barna-kék takaróval és párnákkal. Az ágy mögött egy fa íróasztal állt, rajta mindenféle cuccok hevertek rendetlenül, a polcokon cédék, DVD-k, néhány könyv... és mindenhol, de mindenhol deszkás cuccok. Ha egy szóval kéne jellemeznem, akkor: Richie. A szobája pontosan olyan volt mint ő, rendetlen, de mégis tökéletes. Eltűnődtem, vajon az én szobám is tükrözi-e a személyiségemet... Kinéztem az ablakon. Simán rá lehetett látni a kertünkre, amit csak egy kerítés választott el az övükétől. Kár, hogy az én szobám nem a kertre néz...

- Visszatértem - mondta Richie a hátam mögött, immár éber hangon. Megperdültem a tengelyem körül. Farmerban és pólóban állt, a haja megfésülve, a szeme éber és szikrázóan kék.

- Üdv az élők között - mosolyodtam el. Közelebb lépett, arcomat a kezébe fogta és megcsókolt.

- Nem is tudom, mi ütött belém az előbb... - mormogta, amikor elhúzódtunk egymástól.

- Hát én sem. De gyere, még elkésünk! - figyelmeztettem.

- Honnan? Hiszen mi vagyunk a meglepetés.

- Akkor is. Még gyanakodni fognak.

- Hát jó - mondta, de azért újra megcsókolt.

- Hé! - toltam el magamtól nevetve. - Erre most nincs időnk.

- Ha te mondod...

 Kimentünk az előszobába, ahol eszeveszetten keresgélni kezdte a kulcsát. - Hova a fenébe rakhattam, hova a fenébe rakhattam? - ismételgette. Én meg csak álltam az ajtóban, és kuncogva figyeltem a bénázását. Felforgatta az újságokat, az esernyőket, végigtapogatta a polc tetejét, végül pedig hasra vágta magát, és a szekrény alatt kutatott.

- Öhm, Richie? - kérdeztem, megpróbálva minél ártatlanabb hangot megütni.

- Igen?

- Véletlenségből nem ezt keresed? - emeltem fel egy kulcscsomót a fogasról. Felkapta a fejét, aztán felpattant. - De, pont ezt kerestem - mondta, és kikapta a kezemből. - Már indulhatunk is.

  Kitessékelt az ajtón, majd követett, és a kulcssal bezárt.  Aztán fennhangon szavalni kezdett: -Ne terhelje hát vállunkat késlekedés vádja! Előre, barátom, többé semmi nem tartóztathat fel bennünket!

 Kitört belőlem a röhögés.

- Te nem vagy normális, az holtbiztos.

- Ugyan ki akarna normális lenni? Hiszen abban semmi érdekfeszítő nem leledzik.

- Te már csak tudod.

- Kétségbe mered vonni feljebbvalóságomat, bitang?

- Jaj, hagyd már abba! Annyira természetellenesek ezek a szavak a szádból.

- Hogyan? Szóhasználatom nem nyeri el tetszés...

- Nem! - vágtam a szavába, és a csuklójánál fogva megállítottam.

- Mit merészelsz? Vedd le rólam a kezed, te mocskos...

 Ezúttal én állítottam meg a szóáradatot egy csókkal. Belekapaszkodtam a nyakába, lábujjhegyre álltam és betapasztottam a száját a sajátommal.

- Hé, én úgy tudtam, sietünk - vigyorgott, amikor szóhoz jutott.

- Sietünk is. Csak ezt már nem lehet kibírni.

- Mily gondolatok rejlenek rózsás arcod mögött?

- Nem is rózsás!

 Finoman belecsípett az arcomba, mire felvisítottam.

- Most már az - vigyorgott ördögien. Legalábbis számomra úgy tűnt.

- Ja, a dühtől - vágtam vissza. - Minek is neveztél az előbb? Mocskos...?

- Tündér.

- Mocskos tündér?! Ez meg miféle szókapcsolat?

- Fogalmam sincs. De gyere, nem késlekedhetünk tovább! Már közel a cél.

- Ha nem hagyod abba... - sziszegtem vészjóslóan.

- Oké-oké, befejeztem. De tényleg mindjárt odaérünk. Harcra fel, győzni kell!

 Vetettem rá egy lapos oldalpillantást. - Meg főleg.

- Na, tegyünk úgy, mintha jóban lennénk, tündérkém.

 Felnevettem. - Ezt tettetni kell, hercegem?

- Neked talán igen, édes kis tünci-bogárkám!

- Vöee, fúj, mindjárt elhányom magam - vihogtam.

- Szegény kis nyuszifülem, rosszul érzed magad?

- Oké, elég lesz, mert tényleg hányni fogok a nagy leleplezés előtt.

 Hirtelen megzizzentek  a levelek a mellettünk álló bokron.

- Hé, mi volt ez? - kiáltottam fel.

- Micsoda? - értetlenkedett Richie.

- Hát ez a zaj.

- Én nem hallottam semmit.

- Lehet csak képzelődtem - motyogtam, de az előbb még megesküdtem volna, hogy egy szőke hajzuhatagot láttam megvillanni a levelek mögött...

 Megcsörrent a mobilom.

- Halló?

- Szia, Jenny, hol vagy most?

- Szia Timi, mindjárt odaérek a Yellowhoz, nem ér rá...

- Nem, azonnal gyere haza!

- De miért?

- Nem vagyok benne biztos, de mintha Lucy-t láttam volna elfutni az utcánkban.

- Mi? Lucyt? De hát az képtelenség!

- Miért lenne képtelenség? Azonnal indíts hazafelé! Én is odamegyek.

- Hát jó. Sietek.

 Letettem a telefont, aztán Richienek kezdtem hadarni. A szemem előtt borzalmas képek peregtek, ahogy a kutyám élettelenül fekszik az úttesten...

- Bocsi, ne haragudj, muszáj hazamennem, Timi ott vár, azt mondja Lucy elszökött... Majd holnap elmondjuk a többieknek, oké?

- Ne segítsek?

- Ne, ne, akkor azzal menne az idő, hogy Timinek magyarázzuk, miről is van szó, ráadásul vége a nagy leleplezés-akciónak. Menj csak be a Yellowba, és tégy úgy, mintha nem tudnál semmiről, oké? Megeleszünk Timivel.

- Ha biztos vagy benne...

- Igen, biztos vagyok, de most rohannom kell! - nyomtam egy gyors csókot a szájára, aztán még futtomban visszakiáltottam: - Szia!

 Lélekszakadva rohantam hazafelé, aztán a kapu előtt lefékeztem, mert majdnem beleütköztem Timibe.

- Nincs itt - közölte.

- Hát azt meg honnan tudod?

- Nyitva volt a kapu és bementem - mutatott az ajtóra, ami valóban nem volt bezárva.

- Basszus! Nem zártam be - csaptam a homlokomra. - Hogy lehetek ilyen hülye?

- Azt nem tudom, de nincs időnk ezen rágódni. Elhoztam a pórázt. - Megragadta a karom, és ráncigálni kezdett a saját házuk felé. - Arra felé láttam - mondta, és futólépésben befordultunk  sarkon.

 Sehol semmi. Végigfutottunk az utcán, aztán egy kereszteződésnél jobbra-balra kapkodtuk a fejünket.

- Ott van! - kiáltottam fel, mert jobb oldalon megláttam egy apró, aranyszínű foltot bóklászni. Követtük, de amikor a közelébe értünk, ő is begyorsított.

- A francba! Állj meg - szóltam Timire, mire ő értetlenül megállt.

- Most mi van?

- Egy kutyát nem jó ötlet futva követni, mert ő is futni kezd!

- Hanem mit csináljunk? Várjunk, amíg elüti egy autó?

- Nem. - Megrázkódtam már a gondolattól is.

- Csak simán sétálunk - lehetőleg nem csigatempóban - és... fogalmam sincs. Hivogatjuk. Vagy bekerítjük. Mit tudom én! Csak odajön hozzám, hiszen ismer! - akadtam ki.

- Jó, nyugi. Nézd, már meg is állt.

 Látszólag nyugodtan közelítettük meg, miközben ő a füvet szagolgatta, és már majdnem elértük, amikor felkapta a fejét, és futásnak eredt.

- Lucy! - üvöltöttem. - Lucy, gyere ide!

- Á, nem fog idejönni - lihegte Timi, miközben újra nekiindultunk. - Meglátott egy macskát.

 Nem törődtem vele, továbbra is torkom szakadtából kiabáltam. - Lucy! Lucy! Lucy! Gyere már ide! Mondom gyere ide! Nem hallod?

- Mindenki minket bámul - jegyezte meg Timi, mintegy mellékesen.

- Mintha ez téged zavart volna valaha is. Luuucy!!

- Hagyd már abba! Megsüketülök tőled.

- Lu-u-cy-y!!

 Timi felsóhajtott.

- Mostanában kicsit sokat sóhajtozol, nem? - kérdeztem.

- Hát igen. Már én sem vagyok az igazi... Most hová lett?

- Nem tudom.

- Nem lehet, hogy bement valamelyik kertbe?

- De. Ott is van!

 Becsúsztunk a kanyarban, aztán nagy nehezen lefékeztünk a kavicsos úton. Lucy egy fa alatt állt, és ugatott, mint a veszedelem. Gyorsan odasiettem hozzá, és a nyakörvére kapcsoltam a pórázt. - Lucy! Nem szégyelled magad? Rossz kutya! - A kezemet csípőre tettem, és próbáltam minél dühösebben nézni. Bánatosan bámult rám. - Nem! Nem hatódok meg! Ilyet soha többé ne csinálj! Rossz kutya vagy.

 A macska gúnyosan nyávogva leugrott a fáról és elfutott, mire Lucy majdnem kitépte a kezemből a pórázt.

- Nem! Eszednél vagy? Lucy! - Erősen megrántottam a pórázt, hogy végre rám  figyeljen. - Az isten szerelmére, az csak egy ostoba macska!

- Jó, elég lesz már, gyere! Még kijönnek a háziak - sürgetett Timi.

- Oké, mehetünk. Lucy, gyere!

 A szokásosnál szorosabban fogtam a pórázt, és minden erőmet latba vetettem, hogy megtartsam a lassú tempót, amit én diktáltam, nem a kutyám. Reméltem rájön, hogy ez a büntetése. Az égen sötét felhők gyülekeztek.

- Nézd, mindjárt esni fog! - mondta Timi.

- Már csak ez hiányzott - morogtam.

 Amikor hazaértünk, gondosan bezártam a kaput, és hatszor ellenőriztem, mielőtt elindultunk.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy elfelejtettem bezárni a kaput! Még sosem fordult elő velem ilyesmi! - szörnyülködtem. Minden Richie miatt van! Ezt már csak fejben tettem hozzá, de azért elmosolyodtam a gondolatra.

- Még hányszor fogod elmondani? Különben nem zavar, csak gondoltam megérdeklődöm...

- Á, már nem sokszor. De akkor is! Hogyan bírtam nyitva felejteni? Még jó hogy Lucynek semmi baja nem lett.

 Timi felnevetett.

- Tudtam én, hogy nem fogod abbahagyni. De mit idegeskedsz? Nem történt semmi.

- De történhetett volna!

- De nem történt.

- Jó, igazad van.

- Ez neked újdonság? Nekem mindig igazam van.

- Hmm, tényleg - mosolyodtam el újra, de közben odaértünk a Yellow-hoz, és az üvegajtó előtt megtorpantam, ugyanis az elém táruló látványtól könnyek szöktek a szemembe.

 Elárultak.

 Bent a boxok között Tiffany Richie nyaka köré fonta a karját és megcsókolta...

12. fejezet - A titok

Reggel szó szerint kipattantam az ágyból. A kedvenc számomat dúdolva öltöztem fel, aztán amikor lerobogtam a lépcsőn, anyuék összenéztek reggeli közben.

- Sziasztok! - kiáltottam be nekik, aztán az előszobában felvettem a cipőmet.

- Sziasztok! - dugtam be újra a fejemet az ajtón, majd becsapva magam mögött a bejárati ajtót, kifutottam az utcára. Miközben a Yellow felé közeledtem, kissé lelohadt a kedvem, ugyanis eszembe jutott, hogy a többiek nem tudnak az új fejleményekről és azt hiszik, még mindig féltékeny vagyok Türkiz Barbie-ra. “Oké, pókerarcot fel! Csak kibírom valahogy...” - gondoltam, de közben továbbra is mosolyogtam, mert most a titkolózás hozott lázba.

A kávézó gyakorlatilag üres volt, úgyhogy beültem a szokásos boxunkba, és nézegetni kezdtem az étlapot. Szinte már kívülről tudtam, de legalább lefoglaltam magam amíg jött a pincér.

- Narancslevet és melegszendvicset kérek - mondtam, és rávigyorogtam a pincérre. Meglepett arcot vágot, aztán összevonta a szemöldökét és elment. Csak azért reagált így, mert még új volt. A régi pincér, Jakab, már megszokta a hülyeségeinket, viszont ő lassan nyugdíjba megy, és kell valaki a helyére. Kicsit elszomorodtam. Hiányozni fog.

Egyszer csak kinyílt az ajtó. A tekintetem odavillant, és gyorsan felmértem a helyzetet.

- Richie! - kiáltottam fel. Mosolyogva odajött, és leült velem szemben, háttal az ajtónak.

- Figyeld az ajtót - suttogta alig hallhatóan és halálosan komoly arccal, mintha titkos bevetésen lennénk. Hangosan fölvihogtam.

- Mikor mondjuk el nekik? - kérdeztem.

- Nem is tudom... Egy hét múlva?

- Oké - kacsintottam rá.

- Mit csináljunk ma?

- Fogalmam sincs. Van valami ötleted?

- Lenne néhány... Mondjuk megtaníthatnálak szörf...

- Csss! A sas leszállni készül! - sziszegtem belevágva a szavába, és megpróbáltam a pókerarcot. Richie viszont rázkódni kezdett a nevetéstől, úgyhogy én is alig bírtam visszafojtani.  Az arc- és rekeszizmaim már fájtak, de végül kinyögtem egy sziát, amikor Ivan leült mellénk. Richie közben rendezte az arcvonásait, és a tömény utálat tükröződött rajta. Megpróbáltam elhinni, hogy tényleg így gondolja, és ez segített, hogy abbahagyjam a vihogást.

Richie Ivannal beszélgetett, nekem meg kihozták a kajámat, úgyhogy eszegetni kezdtem. Közben elkalandoztak a gondolataim. Mit is kezdett el mondani, miközben megjött Ivan? Megtaníthatna szörfözni?

Valahogy... ledöbbentem. Nem is tudom miért, hiszen gyakorlatilag emiatt rágtam be rá

(hivatalosan ez volt az indok...), úgyhogy számíthattam volna erre. Ehelyett itt ülök, kitágult pupillákkal, és próbálom leplezni az érzelmeimet. Végül is tök aranyos tőle, hogy ezt is rendezni szeretné, amikor már szinte minden rendbe jött.

Csak... ezt a szörf dolgot eddig túlságosan Tiffanyhoz kötöttem, és most, hogy ő már nem volt fontos, a dolog szinte minden jelentőségét elvesztette.

Aztán elgondolkodtam. Miért kéne elveszítenie a jelentőségét? Bele kéne jönnöm, hogy Tiffany nélkül gondolkodjak. Richie megígérte, most megtartja. Lehetne még ennél is jobb? Hiszen ezt szerettem volna! Elmosolyodtam.

Hirtelen Timi robbant be a kávézóba, mire minden figyelem rá összpontosult, de ő egy cseppet sem zavartatta magát.

- Sziasztok! Mi újság? Mi az, Jenny, mit somolyogsz?

- Á, semmiség. Csak rajtad.

- Rajtam? Mi olyan nevetséges rajtam? Hagyd abba!

- Mondom, hogy semmi! - nevettem. - Melyik törvény tiltja, hogy mosolyogjak egy kávézóban?

- Hm. Úgy vélem, ilyen törvény nincs - szólalt meg egy megfontolt hang, mire újra nevetni kezdtem. “Szegény Peter! Észre se vettem.”

- Köszi Pete  - vigyorogtam rá.

- Vigyori kisasszony, átjössz hozzánk ma délután? Segítened kell átrendezni a szobámat.

- Ööö... - a szemem Richire villant, de aztán gyorsan elkaptam a tekintetemet. - Persze, átmegyek! Mi bajod a szobáddal?

- Csak unom. Kell egy kis változatosság!

- Rendben. Mikor?

- Mondjuk most?

- Oké...

„Most direkt csinálja? Végre összejöttünk Richievel, erre Timivel kell töltenem az egész napot... “

És tényleg vele kellett töltenem a nap minden percét. Mihelyst beléptem a házuk ajtaján, nem szabadulhattam. Leszedtük az összes posztert a falról, kiporszívóztunk, áttoltuk az ágyát, új párnahuzatot húztunk, rendbe raktuk a ruháit, a felesleges dolgokat bedobozolva levittük a pincébe, és elrendeztük az új cuccokat. Timi pedig csak mondta, mondta és mondta, bocsánatot kért a hőlégballonos incidens miatt, kérdezősködött, hogy mit csináltunk két órán keresztül... Kezdtünk veszélyes vizekre evezni, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megtartsam a titkunkat. Végül feladta, és másról kezdett beszélni.

 Összességében véve nem lett volna rossz a napom, sőt akár kifejezetten jó is lehetett volna, ha nincs az őrjítő tudat, hogy Richievel is lehetnék.

Másnap azonban megoldottuk, hogy kettesben lehessünk. Mindketten úgy tettünk, mintha programunk lenne a délután, de aztán a játszótéren találkoztunk.

A hintában ültem, amikor Richie belépett a tér kapuján. Mosolyogva leült a másik hintába.

- Ez a törzshelyünk?

- Csak gondoltam, itt nem fognak keresni.

- Ebben biztos vagyok.

- Jól van, na! Van jobb helyed?

- Nincsen.

- Na ugye. Amúgy lassan nem akarjuk elmondani nekik? A tegnapi nap...

- ...kibírhatatlan volt. Pont így gondolom én is. De szerintem várjunk holnapig. Valami látványos dolgot kéne csinálnunk, hogy meglepjük őket.

- Oké, de mit?

- Még nem tudom. De rajta vagyok az ügyön. Viszont most... mit szólnál egy kis szörfözéshez?

- Benne vagyok! De nem fogunk lebukni?

- Ezer százalék, hogy nem. A srácok playstation-maratont  tartanak.

- És Timi?

- Ő is - mondta olyan hansúllyal, mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne.

- Ööö, oké... De ez nem olyan fiús dolog? Én például nem szoktam playstationözni.

- Majd fogsz - vigyorgott. - Amúgy meg nem tűnt még fel, hogy Timi néhány dologban eléggé „fiús”?

- Igazad van.

 A szörf még annál is jobb volt, mint amire számítottam. Jobban ment, mint gondoltam volna, Richie elhalmozott dícséretekkel (még ha nem is érdemeltem meg...), rengeteget hülyéskedtünk, kaptam egy fagyit, és végre minden olyan volt, mint régen. Sőt még annál is jobb.

- Azt hiszem, mára elég lesz - mondta Richie, amikor már kezdett alkonyodni.

- Naa, még egy kicsit!

- Máskor is folytathatjuk, ha akarod.

- Persze, hogy akarom! Ez nem kérdés...

- Akkor megbeszéltük.

A hóna alá szorította a két deszkát, a másik kezével pedig megfogta az enyémet, és elindult a parton.